Amikor egy gyerek megszületik, akkor megvesszük számára az első plüssfigurát. Az persze ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy egy megállíthatatlannak tűnő lavinát indítunk el. Majd jönnek a rokonok, az ünnepek… Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a gyerekszobában már lassan a gyerek sem fér el, mert mindenütt mackókba, nyulakba és egyéb állatkákba botlunk.
A játékforgalmazók mindent meg is tesznek érte, hogy elhitessék a gyerekekkel, hogy nem ember, akinek nincs egy pelenkázható, beszélő és etethető pónija, hangokat kiadó hol házikó, hol meg katica párnája, vagy akár egy horkoló Micimackója. Mi meg frászt kapunk, ha az éjszaka közepén altató dallamot játszik a póni, vagy egy idegbeteg kínai sláger hangzik fel egy baba gyomrából.
Kedvencek mindig vannak. Egy hűséges és elválaszthatatlan társ, aki együtt nő a gyerekkel és mindenütt jelen van. Annyira tetszik, amikor a közösségi oldalak segítségével hazatalál a kis gazdájához egy-egy elkóborolt kedvenc. Mert ezek az állatkák a családok szerves részét képezik. Ha valahol elbújik a lakásban, addig senki sem alhat, amíg elő nem kerül, és bizony az a kopott nyúl, mackó, vagy cica semmivel sem helyettesíthető.
Fogadjatok meg egy jó tanácsot! Ne adjatok olyan alvós állatot a gyerkőcnek, ami nem reprodukálható! Komoly lelki tehertől szabadulhattok meg így! (A pakliban persze benne van, hogy a gyermek felismeri az új egyedet és nem fogadja el, de hessegessük el a fejünk felöl ezt az apró fekete felhőt!)
A néhány kivételtől eltekintve az állatkák jelentős része a feledés homályába vész. Ilyenkor csoportosítjuk azokat, majd jönnek a jól bevált „gyűjtsük hálóba”, vagy dobozoljuk be ötletek. Ahogy a gyerekek nőnek a hely kell, de abból mindig jó kevés van. Mi legyen velük? Ha a családban van kisebb gyerek, megtehetjük, hogy némi huncutsággal áthárítjuk a problémát az ő szüleire. Esetleg lehetünk nagyon jó fejek és elajándékozhatjuk a gyermek volt óvodájának is, vagy a környezetünkben lévő karitatív szervezeteknek. (Belegondolni is szörnyű, hogy mennyi gyerek kényszerül nélkülözni!)
Ha mégis ragaszkodunk – mert valljuk be, hogy ragaszkodunk – a játékokhoz (mert pont járni kezdett, amikor megkapta ezt a lovat, vagy jajj de örült ennek a békának), akkor fontos lesz elgondolkodni azon, mi legyen a sorsuk. Ha a kisebb ellenállás felé megyünk, akkor levisszük a garázsba, dobozolva, felcímkézve (ha-ha-ha), vagy esetleg a padlásra a többi holmihoz, amit biztos valami manók hordhattak össze az elmúlt évek alatt, mert mi tutira nem halmoztunk fel ennyi felesleges holmit.
Na szóval, ott tartottunk, hogy mi is legyen velük… Mit tudunk a plüssökről? Azt hogy puhák!!! Mire is használhatnánk valamit, ami puha, rugalmas, sok van belőle és még könnyű is?
Az inspirációt egy vendéglátóhely adta, ahová betértünk, amikor megmártóztunk a medvehagyma-illatú völgyekben. Régen ott egy bisztró működött, ahol az előző évszázadban elég sokszor ebédeltem. (Nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen, hogy ezt akár így is leírhattam? … Inkább nevetek.) A hely így ismerős volt, viszont nagyon komoly átalakuláson ment át. Ebéd már nincs, de nagyon finom kávé, gyermek-álom szörpök és egy csodaszép kályhával fűszerezett környezet igen.
Az egyik sarokban várt ránk a meglepő fordulat, egy pihe-puha játszórészleg. Egy textil-birodalom! A nagy babzsák fotelekből, egy galériából, valamint gyermeki fantáziából ott hirtelen egy kalózhajó született. Rakománnyal, árbockötéllel, függőággyal, a kapitány személyének folyamatos változásával. Olyan jó volt látni, hogy életkoruktól függetlenül játszott ott az óvodástól a felsősig minden gyerkőc. Nem volt semmi, ami trendi, ami műanyag. A XXI. század gyerekei mégis élvezték. Nem is kicsit. A játék hevével a decibel-szint is folyamatosan nőtt. Próbáltuk őket csitítani, de kiderült, hogy itt ez a normális! Értitek??? Azért szóltak, hogy kiabáljanak nyugodtan a gyerekek!!! Amikor jobban szemügyre vettük a tárgyakat, minden kislabda, kocka pamutfonalból készült.
A “kalózhajó”
Lazulás
Még sohasem láttam kávézóban ennyire egyedi, egyszerű és mégis barátságos kis kuckót, amit akár otthon is készíthetünk.
Az jutott eszembe, hogy milyen jól el lehet bújtatni egy-egy ilyen fotelban, puffban a megunt plüssállatokat töltőanyagként. Így a cseperedő gyermek kap egy szuper kuckót, ahol „lóghat” a barátaival, mert az mégis milyen ciki már, hogy széken üljenek! Az állatkák új értelmet nyernek, és ha a menő barátok elmennek, egy cipzár segítségével még a kedvenc egyszarvú is elérhető! 😉
